- A bomba! – ordította a kékeszöld sapkás kissrác. A többi kisfiú meg szorgalmasan lövöldözött. Hüvelyk- és mutatóujjakból formált lőfegyverek arzenálját vonultatták fel a küzdő felek.

- Tímea néni! – bejött a képbe egy fiatalabb óvónő. Mosolygott a feléje szaladó kislányokra.

- Tímea néni! – konstatálták a többiek is. Mindegyik egyszerre akarta megölelni, de mivel vagy tízen voltak, ez fizikai lehetetlenségnek tűnt. A leggyorsabbak még befértek a Tímea néni derékmagasságáig érő, zsongó belső gyűrűbe. A maradéknak meg a nagyobb sugarú és kisebb presztízsű kisebb körben jutott már csak hely.

- A bomba!

- Áááááá! – úgy éreztem nem szabad megkockáztatnom, hogy a detonáció közvetlen közelében maradjak. Pár lépés után azért visszanéztem.

- A bomba!

Behúztam a nyakamat, úgy görnyedve mentem tovább és csak egy sarokkal arrébb mertem kihúzni magam.

Az alig félpercnyi ácsorgásban el kezdett fázni a lábam. Ezek a téli séták nem a leg szerencsésebbek. A cipőm talpa és a nedves aszfalt találkozásából születő csámcsogásra emlékeztető hang arra késztetett, hogy minden harmadik lépés után benézzek a talpam alá, minden rendben van-e. Ez a mozdulatsor megérdemelne nagyobb figyelmet. A külső szemlélő számára csak a szokatlan testtartásom szúrhat szemet, nem fut át senki agyán a mélyebb elemzés ötlete. Ez egy rossz szokás. Azt gondoltam elég, ha kevésbé feltűnően csinálom, ezért újabb és újabb cipőtalpnézési módszerekkel bővítettem saját repertoáromat. A klasszikus puszta ösztön diktálta változatot nem sikerült máig sem elhagyni. A ballábon állva, jobb talpam belső felét nézve, ólábasan balra, majd lábtartás csere után jobbra dőlős módszer mellett egy mesterkélt pozitúrát éreztem csak használhatónak. Ez is bal lábról indul. Jobb láb balra hátra fordít, és nyakból hátra lenéz és ugyanez természetesen a másik oldalon is megismételve.  Nagyon egyszerű, mégsem jut mindig eszembe. Szerencsére megvolt a cipőm talpa és eddig nem hogy kutyaszarba, de még sárba sem léptem.

Mire ezt levezettem addigra elértem a kereszteződéshez, ahonnan már csak pár lépés a buszmegálló. Nem kellett várnom sokat és a retkes Ikarus már egy kétszáz grammos koromfelhővel üdvözölt amint a megállóban kitárta felém nyekergő hangon szóló, zöldkeretes ajtóit.

A járműváltás új lendületet adott a gondolatfonál továbbfűzéséhez. Mi a faszt ér ez az egész, hogy ha egyik pillanatról a másikra elvesztjük a szabad választás lehetőségét, hogy akár csak a talpunkat megbámulhassuk? Mi lesz akkor?

Azért remélem volt az ovisok között legalább egy bombaszakértő, vagy valami nagyformátumú hős, aki bár nem hozzáértő, de vaktyúk is talál szemet alapon megoldotta a problémát és nem repült el az óvoda a szomszéd kerületig.