- Nem húzom a hajadat Nagymama? Szólj, ha kellemetlen.
- Áhh, Kisfiam. Erre nem vagyok kényes.

A fiúunoka óvatosan fésülgette megtört, csont sovány nagyanyja haját. A fürdőszoba polcain ezer és ezer majdnem üres üvegcse állt. Fogpaszta, szájvíz, manikűr szett, tucatnyi a nagyi levendula illatű parfümjéből. De ott porosodott a rég halott férj, a nagypapa fémből készült, megmattult timsó tartója és bőrtokos borotválkozó készlete is. A nagymama egy sárgára mázolt, házilag összetákolt kis széken ült, aminek a bal oldalára még egy rozoga karfa is jutott, vállára csíkos kendő terítve - az hivatott felfogni a lehulló ősz hajszálakat. Az unoka egykori nagyapja szebb napokat megélt, mély repedésekkel tarkított szarufésűjével igyekezett a nagymama elfeküdt, töredezett haját ünnepi hangulatúra igazítani. Hiszen csak egyszer kilencvenegy éves az ember.

Mikor végezett, a nagymama arcát a falról lelógó, megvakult tükör felé fordította. Az ünneplőfrizurát nézve találkozott tekintetük.

- Miért, mire vagy kényes?
- Arra, hogy itt legyetek. Annak nagyon örülök.

Nem sokkal azután, hogy megették az egy szál árva faggyúgyertyával feldíszített bögrés süteményt, gránáttalálatot kapott a negyediken lakó Soós család lakása. A tankok lánctalpa egyre fokozódó ritmusban szaggatta a bazaltkockával kirakott utcákat. Erre a lármára költöztek le végül a pincébe. Soósék szerencsére már két nappal azelőtt lementek.