Ülök kint a kertben kissé ittasan, ott ahol tegnap te ültél. És tudod mi jutott eszembe? Első félévem volt a suliban és kb. a második héten mentem közgáz órára és láttalak szembe jönni. Integettünk egymásnak aztán mentünk tovább, ki-ki a maga dolgára. Ez valahogy annyira élesen él bennem, talán azért mert már akkor is tetszettél és álmomban se gondoltam volna hogy az lesz belőle ami most van. Ha a mostani önmagam lettem volna akkor, akkor tuti kezdeményeztem volna vagy legalább csináltam volna valamit. Hogy mit, azt nem tudom, de csak a csodát vártam. Megtörtént.

Gyönyörű zsemlék! - mondta a hajléktalan nő, amint egy összefogott szájú nejlonzacskóban leraktam mellé őket. A zsemlék hárman voltak, akciós császárzsemlék, négy naposak. Nem tűntek viseltesnek; cikkeik peckesen feszítettek, a héjuk egészséges barna volt, semmi ránc rajtuk. Tényleg gyönyörűek voltak. Penésznek kezdeménye sem, csak egy baljós nedves pállás a nejlonzacskóban. Már több mint négy naposak voltak. Nekem már nem kellettek, kidobni viszont soha, pedig jól élünk.

Távolság kérdése. Ha megfelelő magasságból, jó szögből nézzük, főúri berendezkedésre szánt, szellős Bauhaus lakóház. Az utcafrontról nézve lerobbant bérkaszárnya, ami egy leépült, proli környék közepén áll, egyszerre több forgalmas tömegközlekedési csomóponthoz is túl közel.

Ismeretség kérdése. A ház előtt elsétálva, belesve ez utcafrontra néző, berácsozott ablakú egylégteres lukba, - ami ma már hangszerbolt, de a kilencvenes évekig a házfelügyelő szolgálati lakása volt - a házfelügyelőnő egy idült alkoholista, a férje egy szánalmas nyomorék.

Megismerni őket nem kellett sok idő, hiszen mindketten közvetlen, nyílt emberek voltak, hamar baráti viszony alakult ki a családjaink között. Bandi papa a kemény ötvenes években már teherautó sofőr és melós volt, nem túl sok szabad hétvégével, hogy a gyerekeinek mindent megadhasson. Ötven éves korára teljesen tönkre mentek az ízületei, emiatt nagyon el is volt hízva, minden irányban lefolyt az állítható magasságú, kerek ülőlapos forgószékről. Szióka - Erzsike mindenkinek így köszönt, korra, nemre és státuszra való tekintet nélkül, ezért ez lett a beceneve - nem tudom mit csinált fiatalon, de az utolsó éveikben átjárt a szemben lévő bőrgyárba, természetesen jóban volt a bőrösökkel is, akik a jobb maradékanyagot mind neki adták. Szóval Szióka szerezte a kidobandó maradékanyagot, amiből a fantasztikus kézügyességű, de addigra már jószerivel mozgásképtelen Bandi papa első osztályú óraszíjakat és öveket csinált. Ült azon a fodrászszékre hasonlító székén és egész nap dolgozott, Szióka meg a közeli piacon és az aluljáróban eladta az öveket és az óraszíjakat.
Esténként, ha jó idő volt a ház, sőt a kisebb környék jobbik fele az ajtajuk előtti, a parkoló autóktól beton virágládákkal elkerített placcon gyülekezett, beszélgettek. Bandi papa ilyenkor kifordult a székén, hosszúlépésre és büdös cigire gyújtott. Emlékszem, anyukám rakott az ölébe, ott játszottam a kedvemért a vitrinből kivett sárkány zöld modell Trabanttal. Ilyenjük volt régebben, amíg Bandi papa tudott vezetni. Szióka nagyon büszke volt rá.

Sziókát egy reggel megkérdezte apukám, hogy mit iszik a bögréjéből, teát? Konyakot ivott, azért a bögréből, hogy ne lássák. A családi igénytelenség jegyében nálunk mindenki mindent a saját reklámbögréjéből szürcsöl. Soha nem felejtjük el ezt a poént.

Egy közösségbe újként bekerülve óhatatlanul sztereotípiák mentém értékeli az ember az ismeretleneket. Az a jó, ha idővel ezeket pozitív tapasztalat írhatja felül. A kellemes csalódások akkor a leghatásosabbak, ha valakiről a legrosszabbat gondoljuk a látottak alapján, ismeretlenül.

Az aktuális munkahelyemen van két idősebb nő, akik folyton együtt mozognak. Az egyikük nagydarab, festett szőke, homlokán mindig olvasószemüveget hord. A másiknak hosszú, sötét, egyenes haja van, lobog a kabátja és az orra hegyén lógatja a szemüvegét. Nos, ők voltak azok, akik eleinte a tőlem egyébként mindenkinek kijáró, szemkontaktussal kísért hangos köszönést csak úgy ímmel-ámmal viszonozták amiből én persze le is vontam a legmesszemenőbb következtetéseket.
Szerencsére az átszervezéssel járó munkahelyi ültetés miatt közelebb kerültünk, így kiderülhetett, hogy a nagydarab szőke aktív nagymama, életvidám, óriási élettapasztalattal rendelkezik és ennek ellenére, de inkább épp emiatt a fiatalabbak minden poénját veszi, benne van a hülyéskedésben. A barna keményebb dió. Mogorvasága nem úri móka; tizenéve brutálisan meggyilkolták az egyetlen lányát, akit egyedül nevelt. Figyelemre és kedvességre érdemes, öröm neki segíteni.

Ez a kettő állandóan együtt jár. Sétálni, cigizni, ebédelni, kisurranni munkaidőben. Úgymond barátnők.

A hó már napok óta nem esett, de a hideg fehérségből alig bírták kivakarni a városunkat. A busz késett, mint mindig, de legalább szellősen volt csak teli. Sapkás atyafiak ültek a duplaülésen.

- Mennyire halott? – kérdezte a piros nejlondzsekis.
- Mekk. El sem indult. – válaszolta a szürke szövetkabátos.
- Azt mondod az önindító? – kérdezte a piros nejlondzsekis.
- Igen, mert az akksi csak két hónapos és rohadt drága volt, Bosch Silver.  – érvelt a szürke szövetkabátos.
- Azért csak vidd vissza, meg van még a blokkja?
- Meg, de nem viszem vissza, mert úgy vettem, hogy kihozta és beszerelte egy faszi. Vigye vissza a halál!
- Aha. Azért csak hívd ki megint az akksis faszit.
- Hívom, hívom. Hjajj. El kéne már adnom. Volt egy ilyen daráló hang, de nem csak fékezéskor, mindig. Voltam  a kissrácnál itt lent. Azt mondta lengőkar, kész. Darabját 24-ért!
- Hmm. Az komoly. Talán tényleg jobb lenne eladni. Hány éves?
- Már kilenc! Meglátszik rajta az idő.
- Kilenc évesen már előjönnek a bajok, hajjaj! Lengőkart, huszonnégyért.
- Le kéne már cserélni.
- Mire?
- Néztem itt lent a Renault-kat. Meg vennék újra Fiatot is.
- Jó mind a kettő, csak drágák. Hitelre?
- Nem. De van ilyen huszonnégy meg negyvennyolc hónapos, önrészes, az jó lenne. Már így három-négy millióért.
- Na de mennyi lesz, mire kifizeted?
- Hát ez az. Lehet nem kéne eladni.
- Lehet. Elmennek ezek még így kilenc évesen is. Persze kell egy-két lengőkar, huszonnégyért.

A rozsdás lakatnak nem tett jót a novemberi pára. Porszáraz recsegéssel tudta csak elfordítani K. a kulcsot. Halottsirató ködben baktatott fel a terméskővel kirakott, kovácsoltvas korláttal határolt lépcsőn. Fia követte leszegett fejjel. Hirtelenjében minden olyan kicsinek tűnt. Nem tudta a fiú, hogy a párás köd miatt ilyen fura a léptékváltás, vagy csak a gyerekkori emlékei törpültek el. A vizes füvet az előző éjszaka szelei hozzátapasztották a domboldalhoz, de annyi volt az elburjánzott gaz, hogy így is bokáig ért a zöld, még az egykori gyalogjárda kövei között is.

Egyszerű kis ház állt a fennsíkhoz hasonlító platón. Teraszán fakó, piros, kör alakú asztal állt a falnak döntve. Apró helységei sóhajtva nyíltak ki K. kezei alatt. A fia eközben szemrevételezte a birtokot. Körbejárta, majd külön minden szegletét megnézte és csodálkozott, nem értette miért félt az északi oldal árnyaitól. Az egész nem több öt-hat karnyújtásnyi távolságnál, mintha tényleg minden összement volna. K. kitárta az ablaktáblákat és a faházzal együtt nagy lélegzetet vett. Az újra feltámadó szél egy heggyel arrébb tolta a ködöt, így elégedett mosollyal, a beszűrődő őszi naptól hunyorogva tekinthetett le az alattuk elterülő völgyre. Hallotta a patakot.

Minden ablak és ajtó nyitva volt a kis házon, így elképzelni is szinte nehéz annál metszőbb ürességet, amit mutatott. K. és fia szomorúan néztek a mellettük heverő szemétkupacra. Semminek nem tudtak funkciót találni az után, hogy elmozdították korábbi helyéről.

Kevés fény és a szokásosnál is erősebb ételszag tették végtelen folyosóvá a hosszúkás konyhát. Az ablak előtt asztal, székekkel. Az ablakkal szemben ült Nagymama, éppen vacsorázott.  Egy kevés tejföl, egy pohár víz és az esti gyógyszer alkották a mai menüt. Ha az ablakkal pont szemben levő magas ajtón belépett volna valaki, talán nem is látta volna a Nagymama mellé kuporodó Unokát, aki a jobb kezét a Nagymama bal kezében pihentette, úgy nézte evő nagyanyját.
Szép nyáreste volt. A nagyanyját vacsoráztató unoka gondolatai távoli tájak között cikáztak, teljesen rendszertelenül. Boldognak érezte magát és hosszú idő után talán tényleg boldog is lehetett. Semmi nem zavarta, könnyűnek érezte magát, mint amilyen az este is volt. Csak egy valaki zökkenthette ki a szertelen fantáziálásból; mellette vacsorázó nagyanyja.
- Hülyeségekre gondolok. Folyton. Itt kavarognak bent - mutatott a halántékára a Nagymama. Nem tudom miért. Ma a proffal álmodtam, aki megműtötte a szememet. Jól is látok, de tök süket lettem. És hülye is. De az jó volt. Amikor kérdeztek a tévében, és amikor korcsolya világbajnok voltam. Azt szerettem.
A Nagymama őszinte mosolya mosolyt csalt az Unoka arcára is. Már nem zavarta, hogy a nagyanyja fantáziával kevert kis magánmitológiát teremtett a múlt eseményeiből. Innen nézve minden sokkal vidámabb, színesebb és élettelibb arcát mutatta. A munkával töltött szürke évek helyett a lovas díjugratás, a bálok és a kalandos utazások világa sokkal szórakoztatóbb. Brazília, Kairó és a Pilis hegyei mind egyként hevertek a lábaik előtt és kedvük szerint rakhatták össze a történetet az építőkockákból. Az Unoka még rá is tett egy lapáttal, közbekérdezve provokálta nagyanyját.
- És akkor kihajóztunk a tengeralattjáróval. De még Ferenc József volt akkor a király. Akkor találkoztam a nagyapáddal is, ő is ott jégkorongozott.  Egyszer nagyon csúnyán felszakadt a homloka, mert eltalálta a korong. A sport mellett papnak készült. És ő volt a legjobb tanuló a gimnáziumban. Egy magas rangú katonatiszt fiát tanította matematikára. Ők is velünk jöttek, amikor az ÁVO költöztetett minket. Ide, ahol most is lakunk.
Nem volt jó krónikás az öregség, de sokkal szórakoztatóbb meséi voltak a megélt valóságnál.

- Nem húzom a hajadat Nagymama? Szólj, ha kellemetlen.
- Áhh, Kisfiam. Erre nem vagyok kényes.

A fiúunoka óvatosan fésülgette megtört, csont sovány nagyanyja haját. A fürdőszoba polcain ezer és ezer majdnem üres üvegcse állt. Fogpaszta, szájvíz, manikűr szett, tucatnyi a nagyi levendula illatű parfümjéből. De ott porosodott a rég halott férj, a nagypapa fémből készült, megmattult timsó tartója és bőrtokos borotválkozó készlete is. A nagymama egy sárgára mázolt, házilag összetákolt kis széken ült, aminek a bal oldalára még egy rozoga karfa is jutott, vállára csíkos kendő terítve - az hivatott felfogni a lehulló ősz hajszálakat. Az unoka egykori nagyapja szebb napokat megélt, mély repedésekkel tarkított szarufésűjével igyekezett a nagymama elfeküdt, töredezett haját ünnepi hangulatúra igazítani. Hiszen csak egyszer kilencvenegy éves az ember.

Mikor végezett, a nagymama arcát a falról lelógó, megvakult tükör felé fordította. Az ünneplőfrizurát nézve találkozott tekintetük.

- Miért, mire vagy kényes?
- Arra, hogy itt legyetek. Annak nagyon örülök.

Nem sokkal azután, hogy megették az egy szál árva faggyúgyertyával feldíszített bögrés süteményt, gránáttalálatot kapott a negyediken lakó Soós család lakása. A tankok lánctalpa egyre fokozódó ritmusban szaggatta a bazaltkockával kirakott utcákat. Erre a lármára költöztek le végül a pincébe. Soósék szerencsére már két nappal azelőtt lementek.

- Nem gondoltam volna, hogy tudunk még így beszélgetni.

- Én sem, de nagyon örülök. Szeretlek.

- Én is szeretlek, Kisfiam.

- És hogy vannak a filozófusok?
- Öntelt, okoskodó, beképzelt faszfejek. Leszophat mind. Platónt kivéve.

szószerint

Az én harmonikás barátom

Nyolcévesforma kissrác áll a tízemeletes panelház bejáratánál. Már feléri a kaputelefon gombjait, de lábujjhegyre állva, egy kis nyújtózkodással magabiztosabb közelségbe tud kerülni a Tesla hangtovábbító rendszerrel. Hamar felveszik, és ő belebeszél:
Szia, Anyu, én vagyok az. Légy szíves engedj be és tölts ki egy pohár kólát, mire felérek.

szerencsére csak több hónap együttlét után  jött el az a más körülmények között vásárinak ható és ezerszer elcsépelt helyzet, amikor a parti séta alkalmával a fövenybe írjuk egymás nevét és ha ez nem lenne eléggé sablonos, még szívbe is zárjuk az üzenetet
nálunk szerencsére ez is másként zajlott
voltaképpen mindegy is, hogy mi az ami kiránt az uniformizált élet mozzanatainak émelyítő szürkeségből, csak az fontos, hogy mindig pontosan érezzük, mi az amivel ki tudjuk tüntetni a másikat
ezt nem kell az égre írni

disznóvágás van, odabent meg dugnak

nagyon furcsákat álmodtam éjszaka...
volt egy olyan, hogy nővéremnek gyereke volt, de olyan hogy kisbaba volt de tudott beszélni meg minden. elég félelmetes volt. és azt még durvább volt látni hogy anyám tartja a kezében az unokáját.
fel is keltem hajnalban. azt gondoltam magamban hogy én ezt nem akarom látni, úgyhogy inkább felkelek. és sikerült. elég durva..
de ami a lényeg az most jön.
veled álmodtam és nagyon jó volt. kocsival mentünk valahova messzire. nyár volt, sütött a nap, mindketten napszemüvegben voltunk. először te vezettél. egy tenger melletti úton mentünk, aztán egyszer csak félreálltál és kiszálltunk. volt egy ilyen kilátó féleség padokkal. leültünk a padra. és minden tökéletes volt. beszélgettünk, nevettünk. aztán kivettem a kezedből a kocsikulcsot és beültem a volán mögé te meg mondtál valamit hogy a hagyományos nemi szerepek szerint neked kéne vezetni, engem meg nem érdekelt
reggel mosolyogva keltem

arra, hogy nagyon örülök és köszönöm, hogy nem az egyszerűbb utat választottad (nem szakítottál) és adsz esélyt magadnak/nekem/kettőnknek
igazából ma tudatosult bennem, hogy pénteken mennyire rezgett a léc
nagyon remélem és bízom abban hogy ez a kapcsolat a lehető legjobb lesz neked is és nekem is. minden erőmmel igyekezni fogok és abban bízom, hogy mindkettőnknek megéri az erőfeszítés.
és azt szeretném, hogy egy idő után nem erőfeszítés lenne, hanem a világ legtermészetesebb dolga, hogy szeretjük egymást
és arra kérlek, hogy mindig mondd el ha bármi kétség merül fel benned kettőnkkel kapcsolatban vagy akármivel kapcsolatban. szeretném tudni, hogy mi zajlik le benned, mert így könnyebb megértenem és elfogadnom, bármi legyen is az. és talán tudok segíteni. és ígérem, hogy én is szólni fogok, ha bármi bajom van veled, vagy akármivel.

nagyon szeretlek és nagyon fontos vagy nekem
ez az egész kapcsolat nagyon fontos nekem
és szeretném ha boldogok lennénk mindketten, együtt, kétségek nélkül.

röviden, tömören ennyi

A külön busz mindjárt megérkezik. Büszke rokonok várják az útról hazatérőket. A park maga is a nemzet sikerei előtt tiszteleg, főként a múltbeliek előtt, mint amilyen az ’52-es Helsinki olimpia is volt, hideg vizes medencével, talán az utolsó amatőr világverseny.

Egy ilyen kellemes nyár eleji napon, ha nem ide, akkor egy másik parkba ment volna a Nagymama az unokáival, de a mai egy különleges nap; híres sportolókkal lehet találkozni.

Kiemelkedik közülük egy magas, jó vágású férfi, aki hatvanas éveinek elején járhat, szépen szabott szürke öltönyében talán a legkedvesebben szólt az őt köszöntő nyugdíjasokhoz. Nem akadt fent még azon sem, hogy a Nagymama emlékei már egy kicsit kopottasak, így amikor két önfeledten fagyizó unokáját magára hagyva a nyakába ugrott, saját becses neve helyett egyszerűen Józsikám-ként szólította őt.

Jól elbeszélgettek a régmúlt dicsőségeiről, amikor a magas jóvágású férfi még sportdiplomataként kúrogatta vígan a kézilabdás kislányokat, vagy amikor később, már a jó világban újra beutazta ingyen a világot.

Két dolgot nem gondoltak volna soha a fagyizó unokák, hogy ez a bácsi később ájtatos manóként ossza a nemzetet határon innen és túl, sem azt, hogy valaha önszántukból vesznek majd fel szandált zoknival.

Melyik a szürreálisabb?

Fővárosi nagyszüleimet (3 darab, II. kerületi orvos és nyugdíjas tanárnő + XIII. kerületi nyugalmazott háztartásbeli) cserélném nyugat dunántúli protestáns lelkész, esetleg délvidéki őstermelő nagyszülőkre. Ráfizetéssel érdekel továbbá nyugat európai (svájci, belga) jazz zenész (nagybőgős, vagy zongorista) nagybácsi. Meglévő matematikus nővéremet áron alul, családi okok miatt cserélném humán érdeklődésű bátyra.

nem lehet erőltetni azokat a dolgokat, amik tőlünk függetlenül romlottak el. ha egy esélyt kapok még bebizonyítani, hogy igenis vannak olyan lerázhatatlan kapcsolódások, amiket későbbi értékük miatt nem szabad veszni hagyni, akkor azt hiszem megérte próbálkozni.

ma még csak pár szó, amit nagy kínszenvedés kimondani, holnap talán könnyebben jön ki, vagy összeáll mondatokká

say hello to all
take care
bye

you are my mad sin = te vagy rám a gyógyszer

-Most azért nézel így, mert azt szeretnéd, hogy megcsókoljalak?

-Nem.

-A picsába.

Időről időre előjön a téma, stand up comedy alapnak sem rossz, szinte személyiségformáló erővel bír.  Csörög a telefon és egy idős kora ellenére is kedélyes hang keresi anyut és aput, de ha már én vettem fel, akkor rákérdeznek pár dologra. Csit-cset a tengerentúli a rokonokkal, akik még ’56-ban, vagy a ’68-as enyhüléskör döntöttek a nem maradás mellett, mi baj lehet belőle? Egy itthonról nézve ultra gazdag bácsit vagy nénit kell elképzelni, aki olyan házban lakik, mint amit a Desperate Housewivesból ismerünk, ennek és a lemelózott sok évnek ellenére ott csak egy átlagpolgár, aki túlreagál minden Soros Györgyöt említő hírt. Hívhatnánk Gyurka bácsinak, vagy Bözsi néninek. Ez a titulus két okból jár neki; egyrészt fingunk sincs, kinek milyen rokona, másrészt a távolság, amiből beszél mintegy felruházza annyi bölcsességgel, hogy protestáns prédikátorként ossza az észt.

„Hány éves is vagy most? ... Jaj, olyan kicsi voltál, amikor utoljára láttalak, most meg már kész fiatalember… Van-e görlfrendöd? ... Egy a lényeg, gazdag legyen, hehe.”

Talán ’96, vagy ’97 tele volt. Akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de épp a tatabányai turulmadár alatt mentünk el az M1-esen. Január vége, kemény mínuszok - este 11 felé járt. Egy nagyobb anyagi és egy kisebb érzelmi megrázkódtatás után kellett eljátszani, hogy az élet igenis nagyon szép. Párizsit ettünk, de azért elmentünk síelni, mert nem olyan fából faragtak minket. Élni, ha soha nem is tudtunk, de azért mindig szerettünk.

A Kadett kombi hátsó üléséről néztem előre és közben az elsőkön csüngve kapaszkodtam. A világ legfertelmesebb nyári gumijain, stabil száztízzel mentünk bele az otthon melegébe, amitől csak másfél órányi szürke autópálya mocsok választott el minket.

Sosem felejtem el, akkor és ott kérdeztem meg a szüleimet először, hogy mi az a politika és mik azok a pártok. Ők szigorúan értékek mentén fel is vázolták a kínálatot és készséggel feleltek az összes banális kérdésemre.

Igazából nem értettem meg, hogy mi mit jelent, de gyermeki eszemmel azért megjegyeztem, hogy a legjobban a Magyar Igazság és Élet Pártja hangzik. Kik lehetnek azok a demokraták? Akkor nem tudtam, de még ma sem vagyok benne biztos.

A szüleim akkor azt mondták, hogy a politika ennél sokkal összetettebb, de majd ha nagy leszek, rájövök magam is. Anyukám rám húzta a takarót és azt mondta, jobb lenne, ha aludnék.