A külön busz mindjárt megérkezik. Büszke rokonok várják az útról hazatérőket. A park maga is a nemzet sikerei előtt tiszteleg, főként a múltbeliek előtt, mint amilyen az ’52-es Helsinki olimpia is volt, hideg vizes medencével, talán az utolsó amatőr világverseny.

Egy ilyen kellemes nyár eleji napon, ha nem ide, akkor egy másik parkba ment volna a Nagymama az unokáival, de a mai egy különleges nap; híres sportolókkal lehet találkozni.

Kiemelkedik közülük egy magas, jó vágású férfi, aki hatvanas éveinek elején járhat, szépen szabott szürke öltönyében talán a legkedvesebben szólt az őt köszöntő nyugdíjasokhoz. Nem akadt fent még azon sem, hogy a Nagymama emlékei már egy kicsit kopottasak, így amikor két önfeledten fagyizó unokáját magára hagyva a nyakába ugrott, saját becses neve helyett egyszerűen Józsikám-ként szólította őt.

Jól elbeszélgettek a régmúlt dicsőségeiről, amikor a magas jóvágású férfi még sportdiplomataként kúrogatta vígan a kézilabdás kislányokat, vagy amikor később, már a jó világban újra beutazta ingyen a világot.

Két dolgot nem gondoltak volna soha a fagyizó unokák, hogy ez a bácsi később ájtatos manóként ossza a nemzetet határon innen és túl, sem azt, hogy valaha önszántukból vesznek majd fel szandált zoknival.

Melyik a szürreálisabb?