Lassan egy óra. A nagymama mindjárt kilép a templom kapuján. Azt hihetné a gyanútlan szemlélő, hogy ma van az idei tavasz első napja. Az erőlködő nap irányába néző, kigombolt kabátok két irányba mennek az utcán. Ez a szürkés utcakép egyetlen kiemelkedő ponttal bír; a kopott sárga templom keresztje fentről szemléli a környék minden egyes rezzenését. Ha minden igaz, így ketten látták a történteket. Hamvazószerda lévén homlokukon hamunyomokkal sétáltak a vasárnapi ebéd irányába a hívők. A templomból kilépve egy kolduló nő görnyedt képe fogad, jobbján gyerekkel. Kezében papírpohár nyelte el a kapott aprópénzeket. Nagymama csak nem jött. Talán épp ekkor áldozott. Napfény, hunyorogás, a pénzcsörrenés és az ebéd ígérete töltötték meg a teret. Hirtelen egy szürke zakóján dupla gombsoros elöljáró lépett a koldusnő mellé és elzavarta, már sokadszorra. Hogy miért kellett ezt? Ha valaki adni akar a szegényeknek, dobja be a templom perselyébe. Hát így. Az ég felé nézve pont látható volt, ahogy vállat vont a kőkereszt.