Holnap indulunk. Reggel. Murauba. Stájermárkba. Egyedül én, hozzávetőlegesen 500 vendégéjsazkát töltöttem el ott. Ennek ellenére, illetve épp emiatt szívesen megyek vissza. Családias, családi emlékes hely. A pályákkal semmi gond, a probléma azzal van, hogy helyi tályszólásban lehet csak kiríni a tömegből. Miért? Mert a lejtő 95%-a magyar. A többi 5% liftes, vagy hegyimentő. Például nyújtózkodom éppen, miközben bevárom a többieket, megrecsegtetem a térdem és a kötést, közben hallgatom a sílift morajlását, a napszemüvegembe lehellek direkt és a párán keresztül nézem, ahogy a délután félnégyes nap kacérkodik a felvonó forgóalakatrészeivel. És akkor végig fut a hideg a hátamon. "Hé anyu! A Zoli nem adott a sültkrumplijából, amit a felső Hütte..." Marattá vón Karcagon, bázeg. A gond kezdete a kilencvenes évek végére vezet vissza, mikor az első újgazada(g) generation jó dolgában nem tudta mit is tegyen. Heuréka! "Héj Apus, mennyünk má' sízni!" Gratulálni tudok. Azóta a muraui Kreiscberg, számos más hely mellett egy igazi Bibione lett. Effektív a mádzsárik visszafoglalták. Minden ki is van írva ungárischül. És a sport + a természet szeretete, a régi hangulat sehol sincs már. Apám '83-ban volt Murauban először, minisztériumi buszzal, amongst others Drazsét tanította síelni. Bocs. Szóval autentikus és hiteles forrás vagyok, hehe. Síelés közben születtem, haha. Előbb hóekéztem, mint jártam. Ez persze túlzás, de akkor is. Mindenkinek más okoz örömet. Valaki 300 rongynyi ruckóban vírít a sültkrumpli-hegyek mögött és szépen lebarnul. Én meg csak síelgetek egy kicsit Faterral, délben, amikor a legjobb a hó és a sok broki zabál éppen. "Nézd má azokat az osztrákokat, de kurvajól kárvingoznak!" Még szerencse, hogy éppen lépőcsóvát nyomtunk. Éljen a nyolcavanas évek. De azért kössz a bókot. Imádom, ha nyugatinak néznek.

Szóval holnap. Dobozban ami fontos, azon lakat és beszáll a Mergába.